0. nap illetve Prológus
Reggel 10 óra 30. Már lassan
két órája, hogy felszálltunk a reptérről,
hogy az Atlanti óceán felett átrepülve eljussunk Európa egyik legismertebb
országának fővárosába, Londonba. Hihetetlen, hogy milyen hatalmas ez a bólygó
és, hogy mennyi gyönyörű hely található rajta, és mégis mintha, csak egy
parányi porszem lenne a végtelen világűrhöz képest. Az emberi agy nem is tudja
felfogni ezt a hatalmas teret. Mert nem tudja mi az, hogy véget nem érő.
Merültem
el e-képp a gondolataimba, miközben a fülesemben az egyik kedvenc bandám sláger
száma szólt, amikor egy tompa hangot halottam magam mellől.
Egy
határozott mozdulattal kihúztam a Counting Stars refrénjének sorait a fülemből ,,Lately, I’ve been, I’ve been losing
sleep. Dreamining about the hings that we could be. But baby, I’ve been, I’ve
been, playing hard, Sitting, no more counting stars” - Ó, bocsi, de nem hallottam. Mit kérdeztél? –
néztem a rám szegeződő kíváncsi, sötétbarna íriszekbe, melyek tudatlan
csillogással szegeződtek rám.
-
Csak azt, hogy mit hallgatsz?
-
One Republikot – mondtam semlegesen egy váll lendítés kíséretében
-
Tényleg? Ők az egyik kedvenceim – mondta mosolyogva Brad.
-
Mesélj valamit magadról – hallottam egy másik, kicsit mélyebb, de ugyan olyan
kíváncsi hangot a mögöttem ülő Tristántól.
-
Örömmel, csak nem hinném, hogy van olyan érdekes és izgalmakkal teli életem,
mint a tiétek – mondtam egy logikusnak hangzó érvet. De addig-addig győzködtek és kérleltek, végül belekezdtem.
-
Oké- oké, mesélek… a nevem Karter. 18 éves vagyok. És szeretem a zenéteket.
-
Melyik a kedvenc számod? – vágott közbe Conor.
-
Nagyon szeretem a Wild Heartot, mert nagyon jó a szövege – mosolyogtam. Gyakorlatilag
kikérdezték az egész életem minden egyes eseményét. Úgy éreztem magam mintha
egy pizsomabulin lennék, ahol mindenki pletykákat meg vicces storykat mesél a
másiknak. De ezt is csak filmekből tudom, ugyanis az én életemből kimaradtak az
e-féle bulik. Meg úgy eleve nem is igazán jöttem ki az eddigi lány
osztálytársaimat sem. Jobban éreztem magamat fiúk társaságában.
-
Örülünk, hogy téged sorsoltunk ki erre a turné meghívásra – biccentett a
fejével James, mire a többi három bandatag hevesen kezdett el bólogatni.
-
Éspedig, miért? – kérdeztem, mert érdekelt, hogy eddig mi az, ami megnyerte
volna a tetszésüket bennem, hogy nyugodt szívvel kijelenthessék, örülnek nekem.
De erre már nem kaptam választ, mert hirtelen a gép egy nagyot rándult, a
világítás pislákolt, majd teljesen kialudt. Az ablaküvegen keresztül láttam,
hogy hatalmas fekete füstfelhő gomolyog a motorból, majd a dübörgése is
elhalkul.
-
Szerintetek mi volt ez? – tette fel a kérdést, azt hiszem James.
-
Nem tudom, de inkább megkérdezem a pilótákat – mondta majd azzal el is futott a
pilótafülke irányába.
-
Biztos, csak elszakad valamilyen vezeték. Nem lesz semmi – próbálták nyugtatni
egymást, de én valami rosszabbra gondoltam, mint egy aprócska vezeték
elszakadás. Át akartam menni a túlsó oldalra, hogy bebizonyosodjak róla
sérült-e a baloldali motor is, de ez a tervem meghiúsult, amikor a gép megint
megrándult és szerencsére, vagy nem Brad ölében landoltam.
-
Ó, bocsi, nem akartam. Ne haragudj - esedeztem, amiért a kemény csontjaimmal
rázuhantam.
-
Nincs semmi baj – mormolta el két nyöszörgés között, majd mikor látta, hogy nem
igazán sikerült meggyőznie az állításáról egy halvány mosolyt biggyesztett az
ajkaira. A továbbiakban az e-hez hasonló esetek szándékom minél nagyobb ívben
elkerülni.
A
sejtésem, úgy néz ki beigazolódni látszott, ugyanis mire sikerült kikecmeregnem
az előbbi ciki helyzetből, (melybe szokásomhoz híven belesetem) egy nem éppen
férfias ordítás, illetve inkább visításnak hangzó, kellemetlen hang üldözte el
az addig beállt 5 másodpercnyi csöndet. Mindannyian tudtuk, hogy honnan és
kitől ered a hang, ezért egymást arrébb lökdösve rohantunk a gép első felébe.
Amikor betoppantam a helységbe, különös látványban részesültem. Conor az egyik
sarokban felhúzott lábakkal kuporgott és közben azt hajtogatta, hogy ilyen
nincs a valóságban, csak egy rémálom volt. A fiúk egymás után kérdezgették, mi
történt, mígnem válaszolt.
A
pilótára mutogatva nagy nehezen kinyögött pár érthetetlen szót, amiből, csak
nagyon keveset értettem.
- Aaaa….pipilót….meg, meg… - dadogott.
Odamentem
az élettelen testhelyzetben ülő Jackhez (legalábbis a névjegytáblája szerint
így hívták) és két ujjamat ráhelyezve a nyakán található kidomborodó, kékeslila
erekre, bajjóslón megállapítottam, hogy már nem él.
– Meghalt – fejeztem be a sokkos állapotba
került fiú mondatát.
– Mi? De mégis hogyan? – kérdezték őszinte meglepettséggel
a fiúk. Mivel van egy pilóta és egy másodpilóta, aki nyomtalanul eltűnt, kizárásos
alapon valószínű, hogy ő volt, feltéve, hogy más ember nem kószált rajtunk
kívül a gépen.
